Nagyböjt 1. vasárnapja (március 9.)

Világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől

Nagyböjt első vasárnapján a szent ikonok tiszteletét tartjuk, és az ikonokat látjuk, szemléljük, ahogyan Jézus látta Natanelt a fügefa alatt valószínűleg imádkozni, vagy az ő istenemberi ismeretével valamilyen módon látta az ő belső világát, az ő mentalitását. A szent ikonokat látjuk, a szent képeket tiszteljük.
A Hiszekegyből pedig ahhoz a mondathoz kapcsolódunk: „világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől”, vagy ahogy a másik fordítás mondja: „valóságos Isten a valóságos Istentől”.

A mai vasárnapra rendelt apostol és evangélium elolvasható a Metropólia honlapján.

Az elmélkedés meghallgatható egyházközségünk youtube csatornáján.

A „világosság a világosságtól” eredeti hasonlata a fáklyáról meggyújtott tűz. Amikor az egyik fáklyáról meggyújtjuk a másikat, a tűz nem lesz kevesebb. Az Isten belső élete olyan, hogy amikor az Atya önmagát odaajándékozza a Fiúnak, nem fogyatkozik. S amikor a Fiú visszaadja mindazt a mindenséget, amit az Atyától kapott, ő sem lesz kevesebb.

Szent Irenaeus Az eretnekek ellen című művében beszél a fényről. Azt mondja, hogy a fény, amikor megvilágít valamit, nem kap semmit, hanem a megvilágított dolog kap láthatóságot. Illetőleg a megvilágított növény tud növekedni, fejlődni a napnak a fényében. Így az Isten is, amikor teremt, nem lesz kevesebb, hanem az ő jóságát akarja megosztani a teremtményeivel. Mi pedig teremtmények örülhetünk annak, hogy az Isten fogyatkozást nem ismerő jóságából részesülhetünk. Fontos a világosságnak a témája Platón filozófiájában is, ahol a híres naphasonlatban azt mondja, hogy a nap hozzájárul az élethez, hiszen növekedést és fejlődést ad a növényeknek, megvilágítja a dolgokat, és megismerhetővé, láthatóvá teszi őket. A megismerés képessége is valamiféle szellemi fény, ami nemcsak passzív adottság. Aztán a filozófiatörténeten ez végigvonul, hogy mi az a sajátos képesség, amit az ember hozzáad a megismert dolgokhoz. Hozzáad, vagy nem ad hozzá. Hogy milyennek látjuk a dolgokat, hogy milyennek látjuk a másik embert, az bizony függ a mi lelkünktől is. „Csak akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” Bizony, milyen igaza van Babitsnak. Attól függően, hogy rend van-e, szeretet van-e a mi benső világunkban, attól függően nagyon sok minden megváltozik a mi környezetünkben is. Platón világában a jó ideája az, ami a naphoz hasonlítható, ami a létezőknek létet, jóságot, láthatóságot, megismerhetőséget, a megismerésnek a képességét adja.

Egy Emil Cioranról szóló szakdolgozatot kellett most kijavítanom, és egészen döbbenetes ennek a Ciorannak a filozófiája. Magyarországon viszonylag kevéssé ismert filozófus, román származású, francia filozófus, aki Nietzschéhez hasonlóan egészen pesszimista világot rajzol föl, a szenvedésnek, a kilátástalanságnak, az értelmetlenségnek, a reménytelenségnek a világát. És azon gondolkodtam, hogy hol van már Platónnak a jó ideája, a létnek a jósága, szépsége, ékessége, ami felé az ember vágyódik és törekszik. A modern ember saját magába zárkózva él. Ez a Cioran azt mondja, hogy az Isten igazából egy képzelt beszélgetőpartner, és valójában nincsen, és nem is lehet, és egy csomó mindent mond még a teremtés rosszaságáról, a szenvedésről, a kilátástalanságáról. Nos hát elég fárasztó és reménytelen olvasni ezeket a gondolatokat, de ennek kapcsán még inkább megvilágosodik az ember lelkében az, hogy mennyire fontos az, hogy milyennek látjuk a világot? Milyennek érzékeljük a világot? Milyennek érzékeljük magunkat? Milyennek érzékeljük a másikat? És van-e reményünk arra, hogy alakítsuk ezt a világot?

Az ikonok tisztelete képeket mutat előttünk, és azért emlékezünk erre, mert kétfajta szélsőség is megmutatkozott az ikonokkal kapcsolatban. Az egyik vád a bálványimádás volt, mint hogyha a keresztények magukat ezeket a képeket, a képeknek az anyagát imádták volna. A másik pedig az, hogy ezeknek a képeknek egyáltalán nincsen jelentősége. A II. Niceai zsinat tisztázta ezt, hogy nem a képnek az anyagát tiszteljük, a fát, vagy a festéket, vagy a falképeket, hanem az azon ábrázolt személyeket. És nagyon jól tudjuk, hogy például kedves hozzátartozóinknak a fényképe, amit esetleg a pénztárcánkban vagy otthon fényképként a falon őrzünk, rájuk tekintve erőt kapunk, reménységet, szeretetet idéznek föl bennünk. És hogy mennyire fontosak ezek a mi érzelmeink és a gondolataink számára. Senki sem hiszem, hogy egy kedves szülőnek, vagy nagyszülőnek a képén egy körzővel kiszúrná a szemét, vagy esetleg leköpné, hiszen ennek a képnek a meggyalázásának, az illetőnek az emlékének a meggyalázásának gondolnánk, és nagyon helyesen.

De inkább a pozitív mozzanatról beszéljünk, hogy amikor szemléljük valakinek a képét, akkor szeretet, erő, bátorság, vigasztalás tölti el a lelkünket, és ez nagyon fontos. Keleti egyházunk ezért is ragaszkodik annyira az ikonokhoz, hiszen hisszük azt, hogy az ikonokra tekintve érzelmek indulnak bennünk, és ezek az érzelmek segítenek bennünket abban, hogy jobb emberekké legyünk.

A művészet általában is nagyon fontos, hiszen – két idézetet szeretnék csak hozni. Az egyik Paul Klee-nek, a modern német festőnek az egyik kulcsfontosságú gondolata, amiben azt mondja, hogy: „a művészet feladata nem az, hogy a láthatót ábrázolja, hanem hogy láthatóvá tegyen.” Hogy megmutasson valami olyasmit, ami az ember hétköznapi megismerése számára nem észrevehető. Nagyon jól tudjuk, hogy egy jó portré az nem pusztán egy fényképet ad vissza, esetleg fotó-realista módon, mert nagyon sokféle stílus van, hanem valamit az illetőnek az egyéniségéből megragad. Ahogyan ábrázolja az arcát, a kezét, még egy portré is nagyon sokat mond az illetőnek az egyéniségéről. A másik pedig Borsos Miklóstól származik, nagyon kedvelem ezt az idézetet, amikor azt mondja: „a művészet feladata nem az elsősorban, hogy igényeket elégítsen ki, hanem az, hogy igényessé tegyen, hogy igényeket ébresszen.” A minőségbiztosítás világában egy nagyon elterjedt szemlélet az, hogy a minőségbiztosítás lényege az, hogy a fogyasztói igényeket elégítsük ki. Hát azt hiszem, hogy a művészet és ilyen értelemben az egyházművészet sem elégszik meg csupán azzal, hogy a mi aktuális vágyainkat vagy igényeinket kielégítse, hanem hogy igényessé tegyen bennünket.

Kedves Testvérek!

Ezen a mai vasárnapon igazából két kérdést szeretnék föltenni: azt, hogy a mai világ mit tesz láthatóvá, és milyen igényeket ébreszt? És mi mit szeretnénk látni, és milyen igényeink vannak?

Mit tapasztalunk ebben a mai világban? Hát a hírek világában a jó hír nem hír. Az, hogy valaki rendes családi életet él, gyermekei vannak, gyermekeket nevel, gondoskodik, becsületesen végzi a munkáját, ezt nem írják meg az újságok. A rossz hír, a botrány, a balhé, a szenvedés, a baleset, a háború az hír, azt el lehet adni, az fölkelti az emberek és a mi érdeklődésünket is. A másik a mennyiségnek, a pénznek, a hatalomnak, a luxusnak az igényei. Mert megérdemled, mert megérdemeljük. Persze fontos, hogy vannak dolgok, amikre szükségünk van. És adott esetben az ember tudja, kényeztetni a másikat, vagy adott esetben saját magát is, de hogyha kizárólag ez lesz a legfontosabb szempont, akkor azt gondolom, hogy zsákutcába kerül az életünk. Had idézzem ezzel kapcsolatban kicsit görbe tükörként a KFT együttesnek a Siker, pénz, csillogás című számát. Ezt 1986-ban fogalmazták meg. Hát egy görbe tükör, azt gondolom, de valamit azért mégiscsak megmutat a világunkból. A KFT nevét, ezt most, hogy utánanéztem ennek a számnak olvastam, hogy az az eredete, hogy a világ dolgaiért csak korlátozottan tudunk felelősséget vállalni. Ez az együttes szarkasztikusan görbe tükröt tartva akar bennünket elgondolkodtatni. Nem ad még vallásos válaszokat, de azt gondolom, hogy előkészíti a talajt arra, hogy őszintén szembenézzünk ennek a mai világnak a szemléletmódjával. Így hangzik a szám:

„Az ember néha filmszínházba vágyik,
ha az egész élet az idegzetére mászik.
Rám fér már a mozi nagyon,
hogy ki ne ugorjak az ablakon.
Gondolatban most én vagyok a főhős,
aki nagy, és szép, és általában győzős.
A szerelmi jelenetek pedig felcsigázzák a kedvemet ó ó ó.

Siker, pénz, csillogás a mozivásznon,
pucér nők, s annyi más érdekes.
Siker, pénz, csillogás, ez az álmom.
Moziba járni érdemes.
Lövök, rúgok, és a pénzemet szórom,
a többi színészt gyakran megpofozom.
Nyelem a wiskeyket, aprítom a miszliket, ó ó ó.”


És aztán újra jön a refrén. Az együttes a Ki mit tud?-ot a Bábú vagy című számával nyerte meg. Talán emlékszünk még rá:


„Bábú vagy. Nem te lépsz, valaki irányít. Jól vigyázz! Mi lesz majd, ha valaki leállít? Azt hiszem, nem hiszed, nincs erőd, hogy észrevedd. Nyisd ki a szemed!”

Hát bábuk vagyunk, akiket ennek a világnak a különböző ingerei irányítanak? Vagy pedig van bátorságunk arra, hogy kinyissuk a szemünket, hogy nézzünk és lássunk. Az Isten világosságában lássuk meg a világosságot.

Az ikonokkal kapcsolatban egy szempontot szeretnék csak kiemelni, a fordított perspektívát. Ennek a lényege az, hogy a klasszikus reneszánsz óta ismert perspektivikus ábrázolást megfordítja. Ha én vagyok a néző, akkor ami távolabb van tőlem, az összemegy. Az ikonoknál azonban fordítva van, és az az üzenetük, hogy nem én nézem elsősorban a szenteknek az arcát és világát, hanem az a világ néz engem. Az a világ szemlél engem, éspedig szeretettel és irgalommal. Hogy én is megtanuljam ezt a nézést, ezt a krisztusi nézést, hogy keresztény legyek, krisztusi, christianus. És úgy néz ez a világ, szeretettel és irgalommal, hogy változni tudjak, és változtatni tudjak. Hogy tudjak holnap jobb lenni, mint ma, és tudjam a környezetemben lévőket jobban szeretni holnap, mint ma, vagy tegnap.

„Világosság a világosságtól”, imádkozzuk a hiszekegyben, és imádkozik a hiszekegy minket. Más világításban, hogy megtanuljunk a szívünkkel látni, ahogy Saint-Exupéry mondja olyan szépen: „Jól csak a szívével lát az ember.” És ahogyan a tudás nem az információknak a sokasága, amit egy tölcsérrel a gyerek fejébe kellene tölteni, hanem fáklya, amit meg kell gyújtani. Ugyanígy a hit sem az ismereteknek a sokasága csupán, hanem Isten szeretetének a világossága. A remény öröme, bennünk egy gyertyányi fény. Világosság a világosságtól, szeretet a szeretettől. Ami a lényeget láthatóvá teszi, és valódi igényeket ébreszt az életre, az örök életre.

Ezen a mai Liturgián elhunytjainkért is imádkozunk, és azt kérjük, hogy az Isten örök világossága, az ő szeretete fényeskedjen nekik, és az ő életükben az, ami szép, és jó volt, az mutasson irányt számunkra is a világosságba, Isten világossága, szeretete felé. Amen.

A bejegyzés kategóriája: Igehirdetések, Igehirdetés - Veszprém
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.