A mai vasárnapra rendelt apostol és evangélium elolvasható a Metropólia honlapján.
Az elmélkedés meghallgatható egyházközségünk youtube csatornáján:
Krisztus, feltámadt!
Kedves testvérek, a mai Szent Liturgiát Ferenc pápa lelki üdvéért ajánljuk föl. Talán sokan látták a televízióban, vagy különböző hírforrásokban a temetéséről szóló beszámolót. Azt gondolom, hogy megrendítő látni az egyház főpapját, és végiggondolni az ő életének és tanításának a lényegét.
Az embert a változás és az állandóság a gondolata foglalkoztatja, és az első változás annak a belátása, hogy az ember halandó. Ferenc pápa ember, Ferenc pápa halandó, Ferenc pápa meghalt.
Azt gondolom, az első üzenet, amit egy pápa halála jelent, az embernek a halandósága, és talán ez az első olyan egyetemes üzenet, ami mindenkit megrendít. A világ első számú vezetőit is. Ezért is volt nagyon érdekes, megdöbbentő látni Trumpot és Zelenszkijt ott a Szent Péter bazilika egyik oldal szárnyában beszélgetni. A halálnak a ténye mindnyájunkat megrendít. Legyen ilyen-olyan elnök, király, uralkodó, pap és a pápa is halandó.
És ez után a másik nagy tanítás: ennek a folyamatnak a kifejlődését Tolsztoj az Iván Iljics halálában, írja le, amikor Ivan Iljics először a betegségéről hall, és eszébe jut a filozófia órán tanult szillogizmus, hogy minden ember halandó, Kájusz ember, Kájusz halandó. De Kájusz nem én vagyok. Kájusznak nincsenek olyan barátai, olyan életútja, mint nekem. Ezt a folyamatot drámaian, döbbenetesen és nagyon megragadóan írja le Tolsztoj, ahogy Ivan Iljics eljut attól, hogy Kájusz halandó, az ember halandó, hogy én halandó vagyok és én meg fogok halni.
Azt gondolom, hogy a pápa halála és temetése kapcsán minnyájunkat megragad ez a gondolat is, hogy nemcsak Ferenc pápa halandó, hanem mi mindnyájan halandóak vagyunk és mindnyájan meg fogunk halni. És ugyanakkor az nem mindegy, hogy amíg meghalunk, mit cselekszünk és hogyan tesszük azt, amit teszünk ebben az életben.
Néhány gondolatot szeretnék most Ferenc pápa életútjával kapcsolatban, néhány tanúságot, néhány példát megemlíteni, amiből azt gondolom, hogy az emberi halandóságnak ebben a szomorúságában és ugyanakkor az életnek, az örömében, amíg élünk, tanulhatunk tőle.
Az első a névválasztása, az egyik Assisi Szent Ferenc, aki az egyszerűségnek, a szentje, a szabadságnak és az istenszeretetnek, mondhatnánk az istenszerelemnek a szentje. Ahhoz azonban hozzá tartozik az az ő óriási változása, amit ő megtapasztalt. Valójában azt mondhatnánk, hogy egy milliárdos csemete volt, egy aranyifjú, aki hihetetlen gazdagságban élt és elment a keresztes hadjáratba és ott majdnem meghalt, a tömegsírból szedték ki, és ez teljesen átalakította az ő életét, rájött arra, hogy az ember nem visz magával semmit az örökkévalóságba, csak azt, amit odaajándékozott, csak azt, ami szeretetet vitt végbe.
A másik Ferenc, Xavéri Szent Ferenc, a misszionárius, aki egy rendkívül tehetséges professzor volt, egyetemi tanár, és aztán Szent Ignácnak, a jezsuita rend alapítójának a közvetlen barátja és munkatársa lett, és eljutott egészen Indiába, ahol több ezer, talán több tízezer embert megkeresztelt, és ezt üzente a professzortársainak, hogy ne elvont igazságokat, magyarázzatok ti, gyertek ide, magyarázzátok el a hitnek a legalapvetőbb igazságait, mert tömegek szomjazzák az Isten szeretetének az üzenetét.
Az egyszerűség és a misszió, azt gondolom, ez volt Ferenc pápának is, az üzenete a két nagy szent példakép nyomán.
Ferenc pápa a közelség pápája volt, ezt talán többen is elmondták, nekem egy nagyon kedves kis homília részlete jut az eszembe erről a közelségről:
Azt mondja, hogy miért sugdolóznak a szerelmesek? Mert nagyon közel vannak egymáshoz és ezt is meghallják. És miért ordibálnak azok, akik haragban vannak? Mert nagyon távol vannak egymástól és nem hiszik el, hogy a másik meghallja és megérti. Közel vagyunk egymáshoz, vagy távol. Elég-e sugdolózni vagy ordítani kell. Milyen közel vagyunk vagy milyen távol vagyunk a Jó Istentől. A közelség azt is jelenti, hogy van bátorságom kilépni az én kényelmi zónámból, van bátorságom kilépni azokból a körülvevő bástyákból, épületekből, pozíciókból, amelyek engem körülvesznek. Emlékszem, Maurus atya – aki Pannonhalmán az osztályfőnököm volt – egy hitanórán, a bencés és szegénységnek a távlatából egy picit megütközve mondta azt, hogy hát ezek a római pápák is ott vannak a Vatikánban, a luxus lakosztályban, és hogy hát igazán csinálhatnának valamit. Ez nekem olyan furcsa volt, hát ez a hagyomány, ezt örökölték, hát miért ne élnének mindazzal a kiváltsággal vagy lehetőséggel, ami a világ szemében is bizonyos értelemben egyfajta rangot ad nekik? És ezzel szemben Ferenc pápa mit tett? Kilépett ebből és beköltözött egy 50 négyzetméteres kis lakosztályba.
Én is laktam talán abban a szobában is, amiben ő lakott. Ez a Szent Márta Házban van egy kis ilyen fogadóhelyiség, ami körülbelül akkora lehet, mint itt ennek a kápolnának ez a tere, egy hálószoba, egy kis fürdőszoba teljes egyszerűséggel. És képes volt kilépni ebből a hihetetlen nagy történelmi örökségből, és egy ilyen egyszerű körülményben lakni.
A másik a kis Fiat Cinquecentója. Szinte nevetséges volt, vagy egészen megdöbbentő és elgondolkodtató, a nagy luxus Mercedesek és nem tudom milyen páncélozott kocsik, amikkel államfők utaznak, és érthető, mert terrorista támadásoknak vannak hitéve, de Ferenc pápa fogta magát és beült egy ilyen kis egérkocsiba, és innen nem szégyelte meglátogatni az embereket és ilyen közel jönni hozzájuk. Amikor az embernek kocsija van, elgondolkozik azon, hogy vajon szívesen vállalná-e azt, hogy egy ilyen Cinquecentóval utazgat. A közelségnek, a kilépésnek a pápája.
Másik, a szinodalitás, amiről sokat beszélünk. Nem könnyű értelmezni, de a lényege az, hogy együtt járunk az úton. A pápa sincs egyedül, ő ugyan a vezető, és mi sem vagyunk egyedül. És egymásra vagyunk ráutalva, együtt kell járnunk az úton, egymás terheit hordozva.
Aztán egy személyes élményt hadd osszak meg, amikor Julcsi hazajött Amerikából, a vendéglátó család is jött vele. És ugye itt az amerikaiaknak Róma közel van, ugorjunk már át Rómába. Hát át is ugrottunk, és egy szerdai napon a pápai audiencián részt vehettünk, és itt Ferenc pápa a Teremtés könyvét magyarázta. Azt a részletet, ahol a kísértő el akarja hitetni Ádámmal és Évával, hogy ugye az Isten mindent megtiltott nektek, nem ehettek a fák gyümölcseiről. Vagyis ezzel el akarta hitetni, hogy az Isten, a Mennyi Atya, az valamilyen önző öreg úr, akinek semmi más dolga nincsen, csak hogy mindent, ami szép és jó, megtiltson az embernek. És Ferenc pápa ekkor megkérdezte: „Ki az Isten?” „Chi e Dio?” „E un padrone o padre?” És hát ezt valódi kérdésnek szánta, és várta a válasz. Hát először csak néhányan szóltak, hogy padre, atya. És aztán még egyszer megkérdezte: „Nem hallottam a választ. Ki az Isten? Egy rabszolgatartó uraság vagy atya?” „Nem hallottam még egész jól.” Harmadszor is megkérdezte: „Ki az Isten? Egy rabszolgatartó uraság vagy atya?” Ott egy kicsit bátrabbak voltak, azt mondták, hogy atya.
A másik pedig, ahogyan a történet előre haladt, megkérdezte, hogy: „És mi kik vagyunk? És ti kik vagytok?” „Servi o filii?” „Rabszolgák vagytok vagy fiak?” „Nem hallottam elég jól.” – mondta a pápa. „Kik vagytok? Rabszolgák vagytok vagy fiak? Még mindig nem hallottam elég jól. Mondjátok már meg, hogy ti rabszolgák vagytok vagy fiak?”
Ezt soha ne felejtsétek el. Soha ne felejtsétek el, hogy az Isten nem egy rabszolgatartó úr, hanem atya, ti pedig fiak vagytok, szeretett gyermekek. Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, akkor mindig erre kell gondolnunk, hogy az Isten, a mi Atyánk, és mi pedig az ő szeretett gyermekei vagyunk.
A pápának a jelmondata ez volt „Miserando atque eligendo”. „Megkönyörült rajta, és kiválasztotta.” Nagyon érdekes egy részlet – ezt én most tudtam csak meg itt a visszaemlékezéseket tekintve –, hogy mi lehet a háttere ennek a mondásnak. Máté evangéliumának, kilencedik fejezete, kilencedik vers. Mátét a vámost hívja meg így Jézus.
Ránézett, megkönyörült rajta és kiválasztotta. Ferenc pápának az édesapja könnyvelő volt, és azt mondta, hogy neki a gazdaság nagyon sokat jelentett az életében. A könyvelés, a gazdaság. És különösen érdekes lehetett ez Dél-Amerikában, ahol óriási különbségek vannak az emberek között. Hihetetlenül gazdagok és nyomortelepek.
És igazából, hogy Ferenc pápát megértsük, ahhoz ezt is tudnunk kell, hogy látni ezt a hihetetlen nyomort, és látni az óriási gazdagságot, miközben mindenki katolikusnak vallja magát.
Talán ezért is volt a pápa üzenetében számunkra néha olyan kicsit karcos és meglepő a klerikalizmus bíráló mondatai. Hogy vigyázzatok, ti papok, ne legyetek klerikálisak. Vigyázzatok, ti apácák, ti ne vénkisasszonyok legyetek, hanem az Isten szeretetének a hírnökei.
Amikor az ember azért nehézségeket tapasztal az egyházi küldetésben, és nem esik jól az ilyen kritika, de azt gondolom, hogy jól kell érteni. Minnyájunkat fenyeget az, hogy bele tokosodunk abba a pozícióba, amivel rendelkezünk, vagy rendelkezni vélünk, és megkeményedik a szívünk. „Megkönyörült rajta és kiválasztotta.” Ez Isten irgalmasságának és az emberszeretetének az üzenete, és ez azt is jelenti, hogy az Isten minnyájunkon megkönyörül, és minnyájunkat kiválaszt. És azért, hogy olyan emberek legyünk, akik megkönyörülnek a másikon, és akik az ő hivatását, kinek-kinek a saját hivatását segítik.
Még egy személyes jellegű emlék: Andris vőnk, a diákonus atya, itt van most. Ő mondta el, hogy amikor a pápa látogatás utáni köszönő látogatáson ő is találkozhatott a Szentatyával, már akkor gyűrűt hordott és amikor személyesen tudott beszélni a pápával, akkor azt mondta, hogy görökatolikus kispap vagyok, eljegyzett vőlegény, és szeretném megkérni, hogy áldja meg, a mi eljegyzésünket és a házassági szándékunkat. És akkor kitapogatta a kezén, a gyűrűt, és megáldotta nagyon kedvesen, és ez a közvetlenség nemcsak vele kapcsolatban, hanem mindenkivel kapcsolatban megnyilvánult. Azt gondolom ez egy nagyon kedves dolog, és hogy a pápai áldásnak a hatékonyságát megosszam, az örömét: Egy kis fiúnokát várunk, aki bizonyos értelemben pápai áldással is rendelkezik, és nagyon nagy boldogság és nagyon nagy büszkeség. És ez mutatja azt, hogy ezek az áldások, ezek az imádságuk nemcsak a levegőbe szállnak el, hanem ezek konkrétan, a mi emberi életünket érintik és gazdagítják.
Egy további mozzanat Ferenc pápa életében: az evangélium öröme. Sokféle örömről beszélt, az Amoris laetitia-ról, a szeretetnek az örvendezéséről, az evangélium öröméről, az igazság öröméről. Nem szakmai dolgokról szeretnék én itt beszélni, hanem a pápa humorérzékéről. Németh László belgrádi bíboros érsek – nem régen kreálták bíborossá – találkozott a közelmúltban Ferenc pápával. Akkor, amikor ez a szobai baleset érte. Elbotlott és nekiesett egy szekrénynek, és egy véraláfutás volt az arcán. Németh László meg egy másik bíboros ott álltak, talán a bíborossá kreálásnak az ünnepsége előtt, és az egyik megkérdezte, hát ilyen jó szándékkal: „Szentatya mi történt?” És akkor a pápa idetette az öklét, azt mondta: „Egy pap volt, akit nem kreáltam bíborossá.” Azt gondolom, hogy ez a bátorság, viccet csinálni a saját esendőségéből, ez megint csak azt mutatja, hogy egy pápa is ember. Sőt, tud nagyon vicces ember lenni. Ki mer lépni azokból az ünnepélyes és méltóságos keretekből, amibe az ember sokszor belehelyezi a pápát és tud nagyon emberi lenni, és tud nagyon humoros lenni.
És egy végső gondolat, kedves testvérek!
Zeffirellinek a Napfívér, Holdnővér című filmjét talán sokan láttuk, és nagyon megrendítő, nagyon megragadó, nagyon szép romantikus film ez. De van benne egy csodálatos jelenet. A Palermói domban készült ez a felvétel, egy hatalmas Krisztus-mozaik van ennek az apszisában, és úgy oldották meg a felvételt, hogy a pápa egy hatalmas trónuson ül egy csodálatos ékkövekkel és satöbbivel ellátott palástban, és pontosan Krisztus alá helyezik ezt a felvételt, és ahogy bejönnek Ferenc és a testvérei, rongyosan és mezítláb a pápa elé, a bíborosok zúgolódnak, szintén túlzott és elegáns középkori brokátokba öltözve. A pápa kilép ebből a palástból, egy egyszerű fehér ruhában lejön, és megcsókolja Ferencet, vagy talán Ferencnek a lábát. És azt gondolom, hogy ez a kép, ez Ferenc pápának a képe is. Valahol Zeffirelli ráérzett erre, hogy az egyházban megvan ez a potenciál, hogy újra és újra meri levetni a történelemnek a sokszor nagyon szép és nagyon értékes és művészileg színvonalas, vagy az emberi jóságból, az adakozásból származó vagyonát, értékét, hagyományát, és ki mer lépni egyszerű emberként fehér ruhában, és tudja üdvözölni a testvért.
Kedves testvérek, a közelmúltban hallottam egy beszélgetést. Valaki Carlo Maria Martinivel beszélt, a milánói bíboros érsekkel egy fantasztikus biblikus tudós jezsuitával. És azon panaszkodott Martini bíboros, hogy az egyház nem tud megváltozni, mert az öröksége, a hagyománya annyira erősen meghatározza, hogy benne marad ezekben a klisékben, és ez egy gát, hogy Krisztusnak az örömhírét hirdetni tudja. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy Ferenc pápa megmutatta, hogy lehetséges a változás. Lehet változni, és lehet változtatni.
És egy másik beszélgetés: Egy újságíró kicsit provokatív módon megkérdezte Teréz anyát, hogy hát ebben az egyházban minek kéne változni, hogy hitelesen közvetíteni tudja Jézusnak az örömhírét? Gondolhatunk egy csomó dologra, de Teréz anya a maga életszentségével, és egyszerűségével, és tisztánlátásával a következőt mondta: „Az egyházban nekem és önnek kell megváltozni.”
Kedves testvérek!
Az ember halandó, Ferenc pápa ember, Ferenc pápa halandó. Az ember halandó. Én, ember vagyok, én halandó vagyok, és én meg fogok halni. Én is meg fogok halni, és minnyájan meg fogunk halni. A kérdés az, hogy mit teszünk, mit csinálunk addig, amíg itt a Földön élünk. És azt gondolom, Ferenc pápának a bátorító válasza az, hogy változni kell. Meg kell változnunk, jó emberré kell válnunk, az Isten emberévé, és akkor találkozhatunk azzal, ami nem változik, aki nem változik. Az Isten örök szeretete, aki föltámasztotta Jézust, és nekünk is örök életet, örök boldogságot akar ajándékozni.
Ámen.
Krisztus feltámadt!