
A mai vasárnapra rendelt apostol és evangélium elolvasható a Metropólia honlapján.
Az elmélkedés meghallgatható egyházközségünk youtube csatornáján:
Krisztus feltámadt!
Kedves testvérek!
Ezen a mai vasárnapon a kenethozó asszonyok evangéliumát hallgattuk, és ezért hívja egyházunk ezt a vasárnapot, a Kenethozó asszonyok vasárnapjának. De ezen az alkalommal is, mint annyi más napon, többféle szándékunk van a Szent Liturgiában, és többféle gondolat kísér bennünket.
Az első, hogy anyák napja van, és szeretettel köszöntjük az édesanyákat és a nagymamákat, szeretettel és hálával gondolunk rájuk. Azokra, akik velünk vannak, és azokra is, akik nincsenek már velünk. A másik az, hogy egy örömhírünk van, jövő szombaton Purger Feri barátunk és Pusztafi Bea házasságot kötnek, és értük is, imádkozunk, rájuk is gondolunk, és Bea elhunyt édesapjáért ajánljuk föl ezt a mai Szent Liturgiát, és a liturgia után pannahidát végzünk érte. És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban az érettségizőkért, ballagókért is imádkozunk: Rékáért, Lázárért, Zsuzsáért és Kláráért, akik közvetlenül a közösségünkhöz tartoznak.
És újra csak látjuk, hogy mennyiféle érzés kavarog az ember lelkében. Az esküvő öröme, a ballagásnak némi szomorúsága, az érettségi izgalma, az elhunytjainkra való gondolás, és az életnek, az ünneplése és a köszönet az édesanyák és nagymamák által.
Ebben a mai elmélkedésben három szempont köré próbáltam gyűjteni a gondolataimat, a gondolatainkat, éspedig ez egy egyszerű szabálya az illemnek, hogy három dolgot kell tudni egy jól nevelt fiatalnak: köszönni, megköszönni és elköszönni.
A köszönéssel kapcsolatban ma már alig divat, de azért nagyapámtól én még hallottam azt a köszönést, hogy: Adjon Isten jó napot! A jó napot kívánok, ennek már a civil változata, németben is megvan: a Grüß Gott. Ausztriában azért még gyakran hallani, ami ennek a rövidítése, így: Ich grüße dich im Namen Gottes. Ez: Isten nevében köszöntelek téged, illetőleg az elbúcsúzásnál pedig Isten áldja, Isten vele.
Azt gondolom, az egészen más, mint a Hello vagy a Ciao, más a stílusértéke. Talán ma már ez szokatlan lenne, de úgy örülök, hogy görögkatolikus egyházunkban azért a Dicsőség Jézus Krisztusnak, a Föltámadt Krisztus!, Valóban föltámadt!, a Krisztus születik. Dicsőítsétek! újra és újra emlékeztet bennünket arra, hogy mi az Isten szeretetében vagyunk. Krisztusnak a szeretetében. Gabriel García Márqueznek a Száz év magány című regényének, ha jól emlékszem, a fő gondolata az, hogy száz év magányra ítéltetik az, aki elfelejti a dolgoknak a lényegét. Száz év magány. Illetve Pilinszky beszél arról, hogy a mai kor a tények mögül száműzi az Istent, és a tényektől gyakran nem látjuk a valóságot. És az Isten szeretetének kell átvérezni a történelem szövetét, hogy újra találkozzunk vele, hogy újra érezzük és megtapasztaljuk őt.
Byung-Chul Han -nek a nevét mostanság többször lehet hallani. Érdekes módon ez egy baloldali gondolkodó, koreai származású, Németországban nőtt fel, és talán ott is él, és Amerikában vált híressé. És annál inkább érdekes, mert olyan dolgokról ír, ami teljességgel egybeesik a katolikus tanítással. Az egyik ilyen könyve, A rítus eltűnése. És ebből csak egy mozzanatot szeretnék idézni, ami a következő: hogy ma az ember kommunikál közösség nélkül, a rítusban pedig közösségben vagyunk beszéd nélkül. Ez a csodálatos a szertartásainkban, ahogyan most az Istenfélő József kezdetű éneket énekeltük, nem lehet, hogy az embernek ne jusson eszébe, aki itt volt, a feltámadási körmenet, illetve a sírbatételi vecsernye, ahol együtt mozogtunk, együtt éltük át a létnek a legmélyebb titkát, Krisztusnak a halálát és a föltámadását. Lehet kommunikálni valódi közösség nélkül, és lehet közösségben lenni fecsegés nélkül vagy felszínes kommunikáció nélkül. Valójában, amikor az ember imádkozik, akkor az Istent köszönti. Köszönti ilyen, olyan, amolyan módon, a Szívem első gondolatja kezdetű imával. Jó ha, a kisgyerek ezt megtanulja, hiszen a maga módján, a maga szintjén kell neki is megtanulni, megérteni azt, hogy az Isten szeretetében vagyunk. Volt egy német film, nagyon érdekes, nagyon magasan kvalifikált házaspárról szólt, és az ő kapcsolatuknak a megromlásáról, és ennek egy kulcsjelenetében a feleség a film vége felé egy afrikai törzsnek a köszöntését idézte. Ez a köszöntés pedig így hangzik, hogy: Látlak.
És az asszony azt mondta a férjének, hogy látjuk mi még egymást. Egymás tekintetében vagyunk még? Figyelünk még egymásra? Nos, amikor imádkozunk, akkor köszöntjük az Istent, és azt mondjuk, hogy látlak. És ezáltal még jobban átéljük azt, hogy ő lát bennünket. De nem úgy, mint egy gonosz kukkoló, aki arra kíváncsi, hogy milyen gyarlóságban, vagy esetlenségünkben les meg bennünket, hanem mint egy szerető édesanya vagy egy szerető édesapa, vagy egy jó tanár, aki nekünk drukkol, hogy meglátod, sikerülni fog. Menni fog ez, de képes vagy erre, meg tudod mutatni. Látlak, köszöntelek, köszönök neked.
A másik mozzanat, a megköszönés.
Mit szoktunk megköszönni? Ajándékot, gondoskodást, ápolást, segítséget, szolgálatot, az anyukákkal kapcsolatban a gyerekversekben, a főzést, a takarítást, a mosást, a gondoskodást, a betegről való gondoskodást. De valójában az életet kellene megköszönnünk, ami mindezeken a kedves gesztusokon keresztül megnyilvánul. Emlékszem, édesanyám elég sokat betegeskedett, és egy alkalommal a kórházból kijövet olyan kedvesen mondta nekünk, hogy gyerekek a szenvedésemet értetek ajánlottan föl. És ez olyan szépen kapcsolódik, Ferenc pápának is a végső szándékához. A végrendeletében írja, hogy a szenvedéseimet, a békért és az emberek közötti kapcsolatoknak, a szeretett kapcsolatoknak az előmozdításáért ajánlom föl. Ugyan mit ér egy tehetetlen embernek a fölajánlása? Azt kéri, hogy kifejezi, hogy szeret bennünket, és az ő szeretetében vagyunk, az ő tehetetlenségében is. Velünk vannak az elhunytjaink is, immár a földi teljes tehetetlenségükben, de az ő szeretetük kísér bennünket is.
A harmadik mozdulat az elköszönés. Eljön a búcsúzásnak az ideje. A ballagók, a nagy vagány diákok és diáklányok, akik utálták az iskolát és nem szívesen mentek oda és éltek a morgás jogával, bizony néha könnyes szemmel búcsúznak el az iskolától, a régi barátságoktól, a megszenvedett, jól, kevésbé jól teljesített időtől, az életnek egy bizonyos szakaszától. Ballag már a vén diák. A ballagás arra is emlékeztet bennünket, hogy az élet az búcsúzásokkal jár, vége lesz valaminek. Ilyen búcsú, a lánybúcsú, meg a legénybúcsú is, amikor a fiatalok bármilyen nagy örömmel készülnek, bármilyen nagy szerelemmel és szeretettel készülnek az esküvőre, azért mégiscsak elsiratják a lányságukat, a legénységüket, és tudják azt, hogy az életben egy új szakasz fog kezdődni. Egy új korszak. Olyan emlékezetes számomra, Manyika néni. Nyírszőlősön, a sekrestyésünk volt. Négy elemi iskolája volt, a család szegénysége miatt nem tanulhatott tovább, de egy nagyon intelligens asszony volt, és a közösségben nagyon bölcs, köztiszteletben álló hölgy volt. És özvegy lett viszonylag hamar. És szép, amit ő mondott, hogy neki a családja az egyházközség, és így is élt, és így is viselkedett. Amit viszont a férje haláláról mondott, azt nem fogom elfelejteni. Azt mondta, az első év az olyan volt, mintha messzire utazott volna. És aztán olyan jó egy év után döbbent arra rá, hogy itt a földön soha nem fog többet vele találkozni. És azt mondja, ez a döbbenet volt az, amit neki hordoznia kellett, imádságban és szeretetben. A halállal kapcsolatban Teréz anyának is van egy kijelentése, ami szintén nagyon megdöbbentett és megérintett. Azt mondja, hogy a halál valami szép: haza megyünk. Hogyha az ember hazamegy innen, onnan, amonnan, messziről, akkor örül. Vajon tudunk-e úgy gondolni, vagy úgy is gondolni a halára, hogy az valami szép. Abban van valami abból, hogy hazamegyünk.
A kenethozó asszonyok az üres sírral találkoznak. Az üres sírnak a döbbenetével és az ijedtségével. És aztán ahogy az emmauszi tanítványoknak is lassan kezd felizzani a szívük, amikor kezdik megérteni, hogy mi történt. Valami olyasmivel találkoznak, ami eddig velük nem történt. Elköszönnek, a maga módján elköszön Arimateai József is. Elkéri Jézusnak a testét és bebalzsamozza. A kenethozó asszonyok is elköszönnek, kimennek a sírhoz. Nem tudják, hogy hogyan fognak bejutni, hiszen egy nagy kő van a sír előtt. De a kötelességüket teljesítik, mert tudják, hogy el kell köszönni az elhunytól. Ezzel szemben azonban egész más tapasztalnak, egy új életnek a kezdetét.
Kedves testvérek!
Az életünkben nagyon sokszor köszönünk, megköszönünk és elköszönünk. Köszönések, megköszönések és elköszönéseknek a körforgása az életünk. Egészen addig, amíg a mennyországban már csak a hála marad, a megköszönés, az öröm és a boldogság, az az öröm és a boldogság, amire itt a Földön a köszönés és az elköszönés előkészített.
Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!